top of page

KLIENSKÖZPONTÚ TERÁPIA VS. COACHING?

Az elmúlt néhány napban belebotlottam egy-két „kolléga” honapjába [az idézőjel jó vastag!] Olvastam olyan tanfolyamokról, amik megtanítanak arra, hogyan találhatok magamnak tuti párkapcsolatot. És ami a legdurvább: terápiát is hirdetnek sokan, mindenféle végzettség nélkül. Aztán eszembe jutott, hogy sokan a coachingot is csak műkedvelésnek tartják. És nem mintha meg kellene védenem magam, de elhatároztam: írok néhány cikket azokról a 20. századi modern pszichológiai irányzatokról, amelyekből a coaching kifejlődött.

Kiknek szánom mindezt?

  • Akik kíváncsiak arra, milyen elméleti alapok mentén dolgozom

  • Akik szeretnek érdekes dolgokról olvasni

  • Akik szkeptikusak a coachinggal szemben

  • Akik azt gondolják, a coachok csak pénzéhes műkedvelők

Mi történt a pszichológiában?

A 20. század elején? Sokminden. Például az, hogy egyre többen megelégelték azt, hogy a freud-i pszichoanalízis bezárja az embereket egy börtönbe. Freud ugyanis nagyvonalakban azt mondta, hogy az emberi viselkedést egy csomó vele született biológiai tényező határozza meg. Ennek következtében viselkedésünk egyik legfontosabb motorja a tudatalattink. Amin változtatni nem igazán tudunk. És volt / van még egy sajátossága az analitikus terápiának: a páciens alárendelt szerepben van. A terapeuta mondja meg a tutit: ő jobban ismeri a páciens lelkét, mint saját maga... És jött a 20. század első fele. Mondanom sem kell, az USA-ban járunk! A humanisztikus irányzat azt mondta: minden ember döntésképes és minden ember egyenrangú. Hát nincs ez másképp a pszichoterápiában sem! Ebből a humanisztikus szemléletből, és sok-sok már filozófiai gondolatból nőtte ki magát

- a kliensközpontú terápia, - az egzisztenciális szemlélet - és a Gestalt-módszer

Innen pedig tényleg csak egy kis lépés a coaching. No lássuk! De szólok előre, ez most kicsit hosszabb cikk lesz, mint amilyet írni szoktam!

Középpontban a kliens

A kliensközpontú terápia az egyik első a 20. század első felében, amely gyökereiben szakított az akkor uralkodó pszichoanalitikus szemlélettel. Kidolgozója: Carl Rogers. Már a kifejezésből is látszik a hangsúlyeltolódás: a kliens kerül a folyamat középpontjába. Akit ráadásul nem betegnek, vagy páciensek hívnak ezentúl. Vagyis a folyamat demokratikussá vált: senkinek sincs joga uralkodni a másik felett, senki nem befolyásolhatja a másik viselkedését.

Az irányzat eredete a fenomenológia. Szerintük az emberi viselkedést az határozza meg, hogyan érzékeljük a világot. A külvilág érzékelése alapján mindenki kialakít magában egy saját világképet. És ez lesz az önértékelésének az alapja. És most jön a lényeg!

Mit szeretne mindenki?

Hogy az önértékelése rendben legyen. Hogy azt mondhassa: én így jó vagyok, és jól vagyok! Na, ez a törekvés határozza meg az emberek minden egyes cselekedetét. Mi tehát a legfontosabb? Hogy mindenkinek a lehető legjobb önismerete legyen. Mert ha ez megvan, történhet vele bármilyen jó vagy rossz, a jól működő énképe jól fogja venni az akadályokat. És ha az akadályokat jól vesszük, az önértékelésünk sem sérül. Körbeértünk. És minden rendben van!

Az önmegvalósítás

Carl Rogers annak idején valami nagyon fontosat és nagyon újat mondott: az ember folyamatos önmegvalósításra törekszik. Hozzátette azt is, hogy a változás képessége mindenkiben ott van. Vagyis: bízott az emberekben, és felnőttként kezelte a klienseit. Azt is mondta, hogy a terapeuta dolga csupán annyi, hogy segítse az ügyfelének megtalálni a számára legjobb megoldást. Én is azt látom, hogy abból az elhatározásból lesz siker, amit az ügyfeleim maguk találnak ki. A saját ötletnél tehát nincs erősebb.

Nincs diagnózis

Furcsán hangzik? Szerintem nem! Két dolgot lehet nyerni azzal, ha nem fordítunk sok időt a diagnózis felállítására (coachként ilyet amúgy sem tehetek). Szóval az egyik az, hogy nem révedünk el a múlt hibáin. A jelenre és a jövőre fókuszálunk. A másik pedig, hogy a diagnózis félredobásával biztosítjuk a kliens számára az autonómiát és az egyenjogúságot. Hiszen a diagnózisnak olyan orvosi szaga van, nem: tudom, mi a bajod, és akkor is meggyógyítalak, ha nem akarod! A megoldásközpontú coaching [szerintem zseniális módszer!!] egyenesen azt mondja, hogy a coachnak nem is kell igazán tudnia a kliens problémájáról. A megoldást akkor is meg lehet találni.

A három legfontosabb!

És aki eddig nem hitte el, hogy a kliensközpontú terápia a coaching szülőanyja, következzen a rogersi terápia három legfontosabb alapelve. Ez egyszerűen magáért beszél:

[ 1. ] Empátia


Ez nem módszer. Ez jelenlét: értő, elfogadó és befogadó. Ha ez van, van fejlődés és változás.

[ 2. ] Elfogadás


Úgy szoktam ezt mondani: nincs olyan, ami nem oké. Komolyan is gondolom. Annyi féle helyen kell alkalmazkodnunk: a férjünkhöz, a feleségünkhöz, a főnökhöz meg a kollégákhoz. A coachnál, nálam nem kell. Minden úgy van jól, ahogy!

[ 3.] Hitelesség


Vagyis sosem hazudok, nem színlelek. Ha valami idegesít, vagy valamivel nagyon nem értek egyet, azt elmondom. Mert a coaching nagyon transzparens dolog. Ja: hogyan lehet elfogadni valamit úgy, hogy idegesít? Könnyen. Ez is egy fontos képesség nálunk, coachoknál.


Szóval ez a kliensközpontú terápia. Olyan, mintha egy coachingról szóló összefoglalót olvasnánk. Remélem, nem volt túl hosszú, bár szóltam előre. Ígérem, folytatom!


F. Takács István pszichológus | vezető coach

 

Tags:

POSZTOK

  • Facebook - Black Circle
  • Instagram - Black Circle
  • YouTube - Black Circle
  • SoundCloud - Black Circle
bottom of page