APÁVÁ VÁLNI 50 FELETT: ÖNZŐSÉG? [+VIDEÓ]
- [ RTL ]
- jún. 29.
- 3 perc olvasás
Frissítve: júl. 1.
„Minden férfitársamnak ajánlom, hogy 50 körül merjen bevállalni még egy gyereket” – nyilatkozta Sváby András, aminek apropóján arról beszélgettünk, miért gondolják sokan, hogy 50 fölött már nem „illik” gyereket csinálni. Sokan egyenesen azt mondják, hogy ez „önzőség”, miközben itt van András példája, aki azt mondja: jobban élvezi az apaságot most, mint a 20-as éveiben. Az RTL Reggeli vendége F. Takács István pszichológus. Két dolog jön:
1. A beszélgetés YouTube-linkje
2. Cikk a beszélgetésből
– Sváby András nemrég nagy lelkesedéssel írta le, hogy minden férfitársának ajánlja: 50 felett is nyugodtan vállaljon gyereket. Azt hittem, inkább a nőknél számít érzékenyebb kérdésnek a késői gyerekvállalás, de úgy tűnik, férfiaknál is felmerülnek ezzel kapcsolatos aggályok. Valóban napirenden van ez a kérdés, vagy inkább most válik azzá? – Szerintem abszolút napirenden van. A szülői szerepek, különösen az apakép alakulóban van. A korábbi fiatalos, „macsós” apaképet – aki már huszonévesen családfő és keményen tolja az életet – egyre inkább felváltja a támogató, jelen lévő, kötődést biztosító és érzelmi stabilitást nyújtó apakép.
Ez egy szélesebb társadalmi változás része, és ebbe tökéletesen beleillik az a kérdés is, hogy lehet-e valaki akár 50 felett is apa.
– Mi ennek a pszichológiai háttere?
– Az egyik fontos tényező, hogy ebben az életkorban gyakran már kialakultabb az érzelmi stabilitás, az önreflexió, a felelősségtudat. Ezek pedig mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a gyerek biztonságos pszichés közegbe érkezzen. Egy másik tényező, hogy 40-50 felett az ember gyakran túl van pár krízisen, például kapcsolatban, karrierben vagy akár a bulizási vágyakon, és nem annyira önmaga körül forog, hanem képes valóban odafigyelni másokra, így a gyerekére is.

– Én is így érzem. Ha huszonévesen született volna gyerekem, akkor még túl sokat foglalkoztam volna saját magammal. Most, 50 évesen, már sokkal inkább jelen tudok lenni mások számára.
– Ez is része annak a változásnak, ami a társadalomban zajlik. A fiatal felnőttkor és az önállóság kitolódik.
Ma már az emberek sokan csak később érzik magukat érettnek a szülői szerepre.
– Ugyanakkor vannak ellenérvek is. Például az, hogy egy 50 pluszos apa 70 éves lesz, mire a gyereke érettségizik. Ez nem lehet kínos?
– Lehet, és a gyerek számára is lehet nehéz, ha az apja idősebb, mint a társaié. Biológiai és pszichológiai szempontból is van ennek hátulütője. Kutatások kimutatták, hogy bizonyos mentális problémák – például az autizmus spektrumzavar, ADHD, affektív zavarok – összefügghetnek a szülő életkorával, nemcsak az anyáéval, hanem az apáéval is.
– A veszteségélmény is hamarabb jöhet...
– Igen, az idősebb szülő várhatóan korábban meghal, és ezzel a gyerek már kisgyermekkorban szembesülhet. Ez a halandósággal kapcsolatos szorongást felerősítheti, és akár kapcsolati elszigetelődéshez is vezethet. Ez nem azt jelenti, hogy nem fognak egymással beszélni, hanem inkább azt, hogy a generációs különbségek miatt nehezebb lehet a valódi kapcsolódás.
– És mi a helyzet a „funkciógyerekkel”? Vagyis amikor a gyereknek valamilyen rejtett feladata van: fiatalon tartani a szülőt, célt adni neki, értelmet vinni az életébe…
Nem az a lényegi kérdés, hogy „szabad-e” idősebben gyereket vállalni, hanem az, hogy miért tesszük!
Ha egy életközépi válságra, halálfélelemre vagy céltalanságra keresek választ a gyerekben, akkor nagy eséllyel nem önálló, hanem funkciót betöltő szerepet adok neki. Ilyenkor nem a saját életét éli, hanem az enyémet „teljesíti be”. Ez pedig hosszú távon biztosan nem szolgálja az ő egészséges fejlődését.

– A végén mégiscsak oda lyukadunk ki, hogy önismeret kérdése az egész. Ha elég tisztán látjuk magunkat, akkor nem az a kérdés, hogy hány évesek vagyunk…
– Így van. És ez egy véget nem érő történet: mindig újra és újra szembe kell néznünk ezzel.
– Akkor zárásként: nem arról van szó, hogy „szabad-e” 50 fölött apává válni, hanem arról, hogy hogyan, milyen szándékkal tesszük. Köszönjük a beszélgetést, F. Takács István pszichológusnak.
Comentarios