NEM AKAROK BELESZÓLNI, DE...

Futótűzként terjedt el a »nemakarokbeleszólni« profil az instán, amelyben három anyuka mutatja be saját szemüvegén át a magyar valóságot. Kifigurázzák azokat az élethelyzeteket, amikor a szomszéd, a főnök vagy az edzőtárs gondolkodás nélkül beleszól az életedbe. F. Takács István szerint ez az én és a másik közti határ átlépésének tipikus formája.

A Ridikül meghívta a »nemakarokbeleszólni« egyik tagját, Tapasztó Orsit. A meglepetésvendég F. Takács István pszichológus.

RIDIKÜL: Miért van bennünk az a késztetés, hogy sokszor kéretlenül is megosszuk a véleményünket? – Szerintem az emberek nagyon nehezen tartják be a saját határaikat. Az én és a másik közötti határ átlépésének egyik tipikus formája, amikor beleszól valaki a másik életébe. A kéretlen tanács egyrészt fakadhat az ember saját sikertelenségéből. Hányszor hallunk olyat, hogy a saját életünket nem tudjuk menedzselni, ezért szólunk bele a másikéba. Az ilyen mindentudó szerep megnyugtatja az embert. Okosnak tűnt, segített másoknak. Ráadásul ezzel még nagylelkűnek is tűnik a tanácsadó, ami további jó érzéssel tölti el az illetőt.

Az adás ide kattintva visszanézhető. A fotók a forgatáson készültek.

RIDIKÜL: A te életedben voltak olyan helyzetek, amikor kaptál „Nem akarok beleszólni, de...” kezdetű mondatokat? Van egy-két történet, amit velünk is megosztanál?

– Az az igazság, már nincs. Egyrészt rólunk, pszichológusokról azt hiszi mindenki, mi mindent tudunk, és tuti nincs semmilyen kérdés vagy probléma az életünkben. Mindig jót mosolygok akkor, amikor egy ismerősöm, barátom mondata úgy kezdődik, hogy „te, mint pszichológus…” Ebből mindig az szokott lenni, hogy valamilyen gyors megoldást várnak tőlem valamilyen kérdésben. Másrészt azt hiszem, akarva akaratlanul mindig is jól kommunikáltam a saját határaimat.

RIDIKÜL: És mit mond a pszichológus, hogyan kell jól kezelni az ilyen helyzeteket? Amikor azt érezzük, éppen beleszólnánk más életébe, érdemes előtte engedélyt kérnünk rá. – Kérdezzük meg a másikat, szüksége van-e segítségre, vagy tanácsra. Azt is érdemes megkérdeznünk, milyen segítségre van szüksége. Ugyanis egyet nem szabad sosem elfelejteni. Az ember a saját életének a legjobb szakértője. Soha senki sem fog helyettünk cselekedni, soha senki sem fog helyettünk dönteni. Tanácsot adhat, beleszólhat, de a végső szó mindig a miénk. Szerintem a felnőtt életnek ez az első számú szabálya. Sajnos azonban ezt elég kevés felnőtt tudja. Így sokan várnak megoldást a sorstól, másoktól, a körülményektől, meg a fene tudja, mitől… Az ügyfeleim életében akkor következik be rendszerint a változás, amikor elkezdik megtanulni ennek a gondolatnak a valódi értelmét. Nagyon nehéz mindig minden cselekedetünkért és gondolatunkért felelősséget vállalni. De ha ezt megtesszük, egyrészt bátrabbak, cselekvőképesebbek leszünk, és nem utolsó sorban, szabadok. Hiszen a döntés képessége a döntés szabadságát is jelenti.

RIDIKÜL: Hogyan kerüljük el, hogy ez családon belül konfliktust okozzon, például gyereknevelés témában, amihez mindenki jobban ért.

– Emlékszem, édesanyám ebben a kérdésben kérlelhetetlen volt. Sokszor volt olyan, hogy a kollégái beleszóltak volna abba, mit enged meg nekem, mit nem. Miért nem vetted meg neki a csokit? Miért nem engedted el játszani? Édesanyám rendkívül kompromisszumkész és együttműködő ember, de ebben a témában egészen egyszerűen leállította a többieket. Egyértelmű határkijelölés volt ez a részéről a többiek felé: eddig, és ne tovább. Ahhoz, hogy kellő határozottsággal el tudjuk hárítani a kéretlen tanácsokat, kell magabiztosság, és önismeret kell. Vagyis ezek fejlesztése jó hatással lehet a konfliktusok határozott elsimítására.

RIDIKÜL: Hogyan lehet megkülönböztetni azt, hogy emögött jó vagy rossz szándék húzódik? – Mindig, mindenki a legjobb szándékkal adja a tanácsot. Legalábbis ezt mondja. De lássuk be, a kért tanácsot tudjuk befogadni úgy, hogy azt a legnagyobb haszonnal tudjuk felhasználni.

RIDIKÜL: Miért nem bírjuk megállni, hogy tanácsokat adogassunk?

– Mert szakértők akarunk lenni mások életében. Mert saját magunkat erősítjük meg akkor, amikor tanácsot adunk másoknak. Mert saját bizonytalanságunkat leplezzük ekkor. És a kritikánkat is álcázhatjuk tanácsnak. Ráadásul még nagylelkűnek is tűnünk ilyenkor. Szóval tele van egy ilyen szituáció valós, és valósnak tűnő önmegerősítéssel.

@nemakarokbeleszólni: Eszter, Judit és Orsi felrobbantotta az Instagramot

RIDIKÜL: Milyen képességeinket kell fejleszteni, hogy ezt kontrollálni tudjuk? – Azt az alaptételt kell megértenünk, hogy a mi életünk csak a miénk, a másiké pedig csak az övé. Én sem akarom, hogy más szakértse az enyémet, akkor az enyémmel se tegye más. Ez megint határkérdés. Szerintem az egy rendkívül tiszteletreméltó felnőtt dolog, ha tudom, meddig tartok én, és hol kezdődik a másik.

RIDIKÜL: Mit gondolsz, barátként van egyfajta felhatalmazásunk mégis megosztani a véleményünket, tanácsunkat?

– A barátság rendkívül intim viszony. Olykor elmosódnak a határok a benne lévő személyek között. Ez fantasztikus dolog. Mindenkinek szüksége van olyan kapcsolatokra, amelyekben őszintén feloldódhat, amelybe őszintén beleadhatja magát. És pont itt válik veszélyessé egy barát tanácsa. Nem biztos, hogy tárgyilagos tud lenni. Sok nehéz döntés előtt szükség lehet egy olyan félre, aki távolabbról néz rá a kérdésre, tárgyilagos. Inkább kérdez, mint válaszol. Összegyűjti az illető erőforrásait, rávilágít az ellentmondásokra. Ez inkább tud lenni egy pszichológus például, mint egy barát.

RIDIKÜL: A kéretlen tanácsok, beszólások az interneten nagyobb számban fordulnak elő? A névtelen kommentelés ennek a melegágya?

– A névtelenség eszméletlen erőt ad a bátortalan embereknek. És ez kontrollvesztéssel is jár. Ezt jól látjuk a kommentfolyamokban. Egyvalaki elkezdi, a többiek folytatják és ráerősítenek. Természetesen az ember face to face is tud kritikus lenni. De arc nélkül még könnyebb. Nagyon nehéz ez ellen védekezni. Az ember ül otthon a telefonjával a kezében, és olvassa a kemény, olykor már alaptalan kijelentéseket. Pont ezért látni kell ennek a hátterét.

Így azzal a tudatossággal kell ezeket a kommenteket olvasni, hogy már lehet, hogy nem is az eredeti posztról szól. És lehet, hogy sokkal inkább a kommentelő lelki vagy mentális állapotának a tükre. De, ami a legfontosabb. Mindig tudatosan kell posztolni. Annak a felelősségével, hogy nem biztos, hogy csak pozitív válaszokat fogunk rá kapni. RIDIKÜL: Hogyan érdemes kezelni az ilyen megjegyzéseket az online térben? Mit tanácsolsz, egy közszereplő olvasson egyáltalán kommenteket?

– Nem titok, hogy sokat dolgozom közszereplőkkel. Én mindig azt mondom, érdemes végiggondolni egy poszt előtt, valóban meg akarjuk-e osztani másokkal. Legyünk arra felkészülve, hogy a posztunk nem biztos, hogy mindenkinek tetszeni fog. Sokszor azt látom, hogy a pozitív kommenteknek örülnek, szinte természetesnek tartják a posztolók, a negatívakat pedig elítélik, esetleg törlik is. Ez az online tér világa: csak a jót viseli el, a rosszat nem. Ezzel nem azt mondom, hogy a negatív kommentek sokszor nem kegyetlenek, vagy igaztalanok, de fel kell rá készülni.

F. Takács István

pszichológus | egyetemi oktató

---

#pszicho #pszichológia #pszichológus #terápia #terapeuta #stressz #szorongás #f2f #f2fstudio #ftakacsistvan #tanácsadás #munkaadó #kiégés #coaching #párkapcsolat #viselkedés #viselkedéselemző