SORSKÖNYV: MINDENKI VÁLLÁN OTT ÜL Ő!
Anyák napja. Ez az az ünnep, ami mindenkiben sok-sok érzelmet hív elő. Hiszen mindenkinek volt vagy van édesanyja vagy nevelőanyja, esetleg olyan személy az életében, akit anyukájának tekint. Mi pszichológusok azt szoktuk mondani, hogy egy-egy terápiás vagy tanácsadási folyamatban nem ketten vagyunk, hanem hatan. Vagyis nemcsak a kliens és a pszichológus, hanem a kliens és annak szülei, illetve a pszichológus és annak szülei is ott ülnek a szobában a beszélgetések során.
Nem tudjuk megúszni azt, hogy alakuló életünk során ne legyünk tisztában azzal, mit is érzünk, mit is gondolunk az édesanyánkról. Az ügyfeleimen azt látom, hogy bárki bármilyen problémával érkezik hozzám, előbb vagy utóbb előkerül ez a téma. És bizony ez sokszor nem könnyű.
Mert bármennyire is szeretnénk azt hinni, hogy minden család tökéletes, vagy legalább az anya-gyerek viszony szeretetteljes, a valóság egyáltalán nem ilyen.
Sokan küzdenek olyan fájdalmakkal, amelyeket az édesanyjuk okozott nekik. Idővel sokan ráeszmélnek, hogy ezektől a sebektől az életük bizonyos területein diszfunkcionálisan működnek. És sokan nem szeretnék ezeket a transzgenerációs sérüléseket tovább adni. Vagy egyszerűen csak jól szeretnék magukat érezni.
Modellek és működések
Erik Erikson híres személyiségfejlődési modelljében azt mondja, hogy az ember az élete során számos krízist él át. Ráadásul ezek a krízisek életkorra jellemzőek. A kríziseket ideális esetben erények megszerzésével zárjuk, amelynek birtokában megfelelő módon haladhat tovább a fejlődésünk. Az első ilyen konfliktust életünk elején éljük át. Attól függően, hogy édesanyánk kellő mértékben gondoskodott-e rólunk, megélhetjük az ősbizalom vagy a bizalmatlanság állapotát is.
Ha minden jól alakul, akkor ebből a krízisből a remény biztos tudatával léphetünk ki. Ez a remény lesz az alapja a későbbi problémamegoldó mechanizmusaink, az alapvető önbizalmunk és a hitünk nagy részének. Szintén kisgyermekkorban zajlik le a következő krízis, melyben az autonómia áll szemben a kétellyel. Ekkor tanuljuk meg szabályozni a testünket és ekkor alapozzuk meg a későbbi szabad döntésképességünket. Ezt az időszakot a megfelelő fejlődés esetében az akarat erényének megszerzésével zárjuk. Serdülőkorig még két további krízist élünk át. Óvodás korban a kezdeményezés áll szemben a bűntudattal, a megszerezhető erény pedig a szándék. Ebben az időszakban a gyerekek sokat játszanak és elkezdik elsajátítani a társadalmi és a nemi szerepeket. Végül iskolás korban következik a teljesítmény- és a kisebbrendűség konfliktusa, a megszerezhető erény pedig a kompetencia.
Ez nemcsak azt jelenti, hogy a fiatalok eldöntik, mit szeretnének dolgozni majd felnőtt korban, hanem azokat a kompetenciákat is fejlesztik, amiknek birtokában az élet nehézségeivel szemben meg tudnak küzdeni.
Az elméletből látszik, milyen fontos az édesanyák szerepe a gyermekek személyiségének fejlődésében. Nem csoda tehát, hogy így vagy úgy, de mindenki intenzív érzelmekkel kapcsolódik az anyukájához.
Erik Berne azt mondja, minden ember nagyjából 7-8 éves koráig írja meg a saját sorskönyvét. Ebben a sorskönyvben benne van szinte minden olyan, ami a későbbi felnőtt életünket meghatározza. És ebbe a sorskönyvbe elsősorban a szüleink tanítása alapján kerülnek bele a dolgok. Ettől függ például néhány olyan alapvető személyiségjegyünk, amelyek alapján értékesnek, hasznosnak, szerethetőnek tartjuk magunkat. Gondoljuk csak végig egy pillanatra, hány ilyen mondatot hallottunk gyermekkorunk során: Te ehhez ügyetlen vagy! Már megint hogy képzelted ezt? Soha nem lesz belőled semmi! Most ne zavarj, nem érek rá! Ha egy gyerek sokat hallja ezeket a mondatokat, akkor biztosan nem lesz sikeres a sorskönyve.
Mit szeretnék üzenni ezzel mindenkinek? Egyrészt azt, hogy sajnos egyáltalán nem biztos, hogy édesanyánkkal jó a viszonyunk. De ez nem több, mint tény. Ez nem jelenti azt, hogy ennek a nehéz tehernek a súlyát egész életünkben cipelni kell. Lehet, hogy segítséget kell igénybe vennünk hozzá. Mindenki képes ugyanis rendezni magában az édesanyjával kapcsolatos ambivalens érzéseit. És előbb-utóbb ezek az érzések olyan polcra kerülhetnek, ahol már nem zavarnak bennünket.
F. Takács István
pszichológus | egyetemi oktató
コメント