• AZ ÉN TÖRTÉNETEM

PÁRKAPCSOLAT. PÁR KAPCSOLAT.

Aki már érzett szerelmet – olyan pillangók, meg helyéről kiugró szív formájában – vagy csalódott igazán. Aki már csalt, vagy csalták. Aki már látta a jövőjét, de még nem hunyt szemet a múltja felett. Aki szeretett és szerették. Kivétel nélkül biztosan feltette már magában legalább egyszer ezt a kérdést: Miért nem érzem jól magam?



Bennem ez valahonnan nagyon mélyről vetődik fel, de csak, amikor egyedül vagyok. És csak nagyon rövid ideig. Abban a néhány percben, pillanatban, amit sokszor még magam elől is elzárok.


Mert nem ildomos. Nem ezt várják tőlem. Mit szólna a család, mit mondanának a barátok, a kollégák, a szomszédok, meg az a fekete kisnő a közértben? – Mert az ember lányát ez érdekli, nem?

És persze jönnek egyre-másra a logikusnak tűnő válaszok, és szépen meggyőzöm magam, hogy „most rossz passzban vagyok”, ez épp csak egy múló ámokfutás…Na, igen. Ez a rövid válasz: amikor meggyőzöm magam. Ha, meggyőzöm magam.

De talán ez az egész egy nagy lelkiismeretfurdalás. Félelem attól, hogy mi lesz a másikkal. Ő hogyan érez majd? Csak Ő, nem én. Én nem. Mintha erősen, szorosan tartanék egy vastag kötelet, miközben a tenyerem már-már kisebesedik, csakhogy le ne essen. Mert Ő ebben kapaszkodik. Van, hogy hirtelen megrántja, és van, hogy csakúgy egyszerűen lóg. De folyton kapaszkodik, és én folyton tartom. Akkor is, ha már fáj.

Pedig lemászhatna. Szépen, lassan – nem kéne nagyot ugrani – leereszkedhetne a két lábára, hogy elköszönhessen. Integetnék neki, két kézzel. Szabad lenne mindkét kezem, és lassan a sebek is begyógyulnának.


De Ő nem. Ő vár, kivár, reménykedik – vagy már magam sem tudom! Talán bírom még. Talán elég szorosan tartom, és talán már meg is szoktam. Dühít, hogy igaza van: megszoktam. Hozzászoktam, hogy tartom, és hozzászoktam a fájdalomhoz is. Megtanultam kezelni,hmm…de kizárni nem! Ettől minden kicsit keserű.

Ilyenkor arra gondolok: miért csinálom ezt? Ki kényszerít rá? Hiszen pofon egyszerű a megoldás: csak elengedem a kötelet. Gondolok egyet, és eleresztem. Ennyi. Ő meg leesik…?! Ugyan már, hagyjuk ezt! Lezuhan. Úgy ahogy van, kötelestül. Nekem pedig fogalmam sincs róla, hogy mekkorát esik, hogyan ér földet, vagy mennyire sérül meg az eséstől. Mi van, ha maradandó károsodása lesz? Mi van, ha túl sem éli? Nem tudom. Nem tudom, mi lenneutána…?!

Hát aztán! Őt érdekli, hogy évek óta sebes a tenyerem a kötéltől, és sosem tud rendesen begyógyulni? Érdekli, hogy az egyik kezem sosem szabad? – Egyik sem érdekli. Egyikről sem vesz tudomást. Érdekes… Pedig gondolná az ember lánya, hogy fél kézzel még ölelni sem tud igazán? Mert nem lehet! Próbáljátok csak ki! De ha rám hallgattok, sosem kísérleteztek magatokon…túl nagy az ár!


szerző: Á.